Cirka 30 éve életem meghatározó napjai voltak a hétvégék. Mert szombat reggelenként kimehettem a szüleimmel a piacra – kiszabadulva ilyenkor nővéreim „túlcsorduló” testvéri szeretetének abroncsából – ahol miközben ők beszerezték a család hétvégi és következő heti élelmiszerszükségletét, én meredtem bámultam a bazáros játékkatona-készletét és gondolatban újjászerveztem az ágyam alatt tárolt műanyaghadseregem.

 

Mert a vásárlás végére mindig sikerült kisírnom néhány Unkaszt, Vadölőt, Zrinyit, Kinizsit (no nem az akkor igencsak kedvelt sörről beszélek), esetleg egy új kardot és az elmaradhatatlan, borzalmas ízű piros nyalókát. Mert minden barátomnak ugyanígy telvén a szombat reggele, a hazaérkezés után nyalókától maszatosan, büszkén mutogattuk egymásnak új kincseinket mind a százan az utcából, kizárva a babázó-nyafogó csajokat (mind a százat – tudják ez volt a GYES-korszak kezdete) a nagyotmondásból.

 

Mert rettenetes nagyokat csavarogtunk a dunaparti erdőkben, mint megannyi indián-partizán-lovag derítettük fel a terepet és verekedtünk össze, hogy ki legyen Csingacsguk, Csapajev, esetleg Robin Hood.

 

Mert ezeken a napokon elkerülhetetlen volt az összecsapás a más utcákban lakókkal, amit igen sok tejfog bánt az idők során, de meg kellett védenünk a „gyarmatainkat”, no és a csajokat – mind a százat.

 

Mert olyankor az idősebbek elnézték, hogy a közelükben ólálkodunk esténként és mi nem vettük észre szánakozó vigyorukat, amikor „levágták” hogyan utánozzuk gesztusaikat, szavaikat és boldogan végeztünk el mindenféle apródi teendőt körülöttük amikor csapták a szelet nővéreinknek.

 

Mert vasárnap reggelenként apám csinálta az obligát sült sonkát, aminek bekebelezése után együtt néztük a vasárnap délelőtti tv-műsorokat és, ha film volt (mindig volt) akkor mesélt a szereplőkről, a korról, a történelemről és mindezek közben bénultan a csodálattól figyeltem hogyan fejti meg a borzasztóan érthetetlen keresztrejtvényeket, hangosan magyarázva a vízszintes és függőleges válaszokat – magyarázva a válaszok értelmét hozzá.

 

Mert anyám lucullusi lakomákat varázsolt az ebédlőasztalra, aminek elkészültét ötpercenként ellenőrizte valaki a családból. Mert mindig jöttek az ebédhez vendégek és a felnőttek a kedélyes falatozgatás közben rendre megbeszélték a világ dolgait, amiből én semmit nem értettem és tűkön ültem, hogy megmutathassam legújabb sebesüléseimet és elmesélhessem a heti hőstetteimet.

 

No és persze türelmetlenül vártam, hogy menjünk a MECCSRE! Mert minden második héten otthon játszott a csapat. Uramisten mekkora csapat volt…  Majzlinger, Tóth, Bódi, Fajkusz, Nagy II., Kuti és még sorolhatnám…. Uramisten mekkora derbyk voltak…. Megfordult a pályánkon minden akkori sztár, Nyilasi, Törőcsik, Fazekas, Zámbó, Bálint, Katzircz, Pintér, Ebedli, Váradi és még ki mindenki, akinek a megszemélyesítéséért a grundon hatalmasokat pofozkodtunk… 

 

Mert a meccs után, lelkes szotyolahéj köpködés kísérete mellett vitatkoztunk, hogy mi lett volna, ha…. Igen, a sörkert udvarán, hideg bambi mellett, amíg vártuk, hogy apáink megigyák az aznapra rendelt söreiket. Mert hazaérve felkaptuk a stoplist és újrajátszottuk a meccset – kifulladásig. És ez így ment  igen hosszú ideig, amíg csak fel nem nőttünk. Emlékszem, egyszer keresztanyám megjegyezte egy meccs végén (több meccsen volt addig, mint amennyit egyes profinak nevezett futballisták manapság játszanak pályafutásuk során) apám felé fordulva, a bíróra mutatva: - Te Sanyi, az a fekete ruhás ember mennyire ügyetlen, egész idő alatt egyszer sem tudott labdához érni… Láttam, ahogy apám az égnek fordította tekintetét és keresztapám visszafojtott röhögésétől kísérve csak annyit suttogott: - Uramisten…

 

Most, hogy láttam az NB I (nézők körében játszott) utolsó fordulójáról készített felvételeket én suttogtam az ég felé: - Uramisten…

 

Hát ennyire elkurvult a világ? Tényleg nincs senki, akik alkalmasint rendet tennének a pályákon? Egy fabatkát sem adnék azoknak a gyerekeknek, keresztanyáknak, feleségeknek a biztonságáért, akik manapság kimerészkednének egy meccsre. Igaz nem is merészkednek. Végérvényesen meghalt a sport idehaza (halleluja Montecuccoli).

 

Kik ezek a prehumán, debil barmok (bocsánat a párosujjú patások nemzetségétől), akik uralják a pályákat? Itt akartunk olimpiát rendezni? Ezeknek? Hogy is van ez? 

 

Nyomulunk a nemzetközi terrorizmus ellen, miközben itthon tombol a terror? Talán nem kellene a szőnyeg alá söpörni ezeket a problémákat! Talán itt lenne az ideje, hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk ezeknek az urbánus gerillamozgalmaknak, demokrácia ide, vagy oda!

 

Talán el kellene gondolkodniuk a korifeusoknak, hogy az utóbbi 10 évben miért növekedett a nyolcvanszorosára a magáncélokra vásárolt biztonsági berendezések (ugymint zárak, rácsok, riasztók) száma!

 

Talán nem kellene hagyni a társadalom üszkösödését! Talán amputálni kellene! Talán… Uramisten…

 

ADOMÁNYOZOK