A kicsi ember ámulva bámulta az ég felé törő fénykígyókat. Lenyűgözte a színek kavalkádja. Ezek a fények csalogatták ide a messziből. Vágyakozva szorította homlokát a kovácsoltvas kerítés hideg rácsaihoz. A kerítésen belül, a gyönyörű birtokon, hatalmas party zajlott éppen. Körös-körül lampionok világítottak, estélyi ruhás nők és férfiak ténferegtek látszólag céltalanul a hatalmas térben. A ház előtti pódiumon egy Elvis-ruhába öltözött énekes üvöltötte a semmibe zenekara idejétmúlt, örökzöldnek szánt dalait.

 

A hosszú asztalokon roskadásig telepakolt tálak sorakoztak ínycsiklandó tartalmukkal. Mellettük csodálatosan harmatos üvegek sorjáztak hivalkodón, mindenféle színben pompázva. Elképzelhetetlen pompát látott a kicsi ember. Szomorkodva gondolt saját környezetére. Anyjára, aki mindig lompos volt és időről-időre másik férfit hurcolt az ágyába, hogy aztán sikítva a megalázottságtól, kék foltokkal teli meneküljön vissza az egyetlen emberhez a világon, aki tényleg szereti őt, a fiához.

 

Apja rég meghalt. Egy terrorista akciónak kikiáltott, kiprovokált kormány műveletben. Ő volt a csoport vezetője. Hidegvérrel végezték ki a kormány emberei, miután megadta magát csoportja utolsó túlélőjeként, nehogy az újságok feldörzsöljék az igazságot. Apja barátai egy ideig látogatták, segítették őket, de aztán szép csendesen elmaradt mellőlük mindenki.

 

Talán ezt nem bírta elviselni az anyja. Szinte évente költöztek más városba, míg végül elhagyták az országot és áttelepültek az USA-ba. Ő csak az álmainak élt.  Jó esze volt, de az iskolát gyűlölte. Mire megszokhatta volna valamelyiket, már mentek is tovább. Vándorcigányok lettek, sehol sem találták a helyüket. Tulajdonképpen gyűlölte a kertben mulatozókat. Az apja is ellenük harcolt és ők ölették meg. Amíg otthon laktak, sokat hallott apja bátorságáról. Minden vágya az volt, hogy olyanná válik majd, mint ő.

 

Álmodozásából egy hatalmas kéz zökkentette vissza a valóságba, amely megszorított gyengécske vállát. Fájt neki. Meglepetten és kérdőn pillantott fel a hatalmas emberre, aki fölényesen vigyorgott az arcába.

 

- Na, mi van öcsi, irigykedsz mi? – kérdezte rekedtes hangján a whiskey gőzön keresztül. A kicsi ember nem válaszolt és dacosan-ellenségesen szorította össze ajkait. A drabális tag erre bepörgött és durván meglódította.

 

- Tünés innen, te kis patkány! Túl jó neked ez a környék! – üvöltötte, miközben lökdöste el a kerítés mellől az apró testet.

 

A fiú a szégyentől fulladozva-szipogva rohant végig az előkelő negyedet és a nekik otthont adó kerületet elválasztó erdősávon. Éjfél körül járhatott az idő mire a házukhoz ért és hirtelen megijedt anyja várható haragjától. Lelassult a mozgása, átalakult lopakodássá. Óvatosan osont fel a nyikorgó lépcsőfokokon. Meglepődött, hogy lakásuk bejárati ajtaját tárva-nyitva találta.

 

Sűrű, sötét csend áradt ki bentről. Ettől kicsit bizonytalanul, de mit sem sejtve lépett be a parányi, koszos előszobába. Amikor az apró helyiségen keresztül anyja szobájához ért, kicsit várt, hogy bátorságot gyűjtsön, majd hirtelen elhatározással benyitott.

 

A rémülettől földbe gyökerezett lábbal bámulta az elé táruló szörnyű látványt. Anyja meggyötört, kiélt, pőre teste furcsa pózban hevert a véráztatta ágyon. Nyitva lévő, felakadt szemei iszonyattal teli meredtek egyenesen a szobába belépő fia szemei közé. A fiú kiáltani akart, de nem jött ki hang a rémülettől kiszáradt torkán. Sarkon fordult és eszeveszetten kirohant a lakásból.

 

Az időből kiszakadva rohant végig a város koszos utcáin a rácsodálkozó emberek forgatagában. Szerette volna kifutni magából fájdalmát, bánatát, szégyenét, megalázottságát. Rohant, amíg bírt, amíg össze nem esett.

 

Még mindig öntudatlanul aludt, amikor rátalált egy rendőrjárőr. Egész éjszaka őt kereste az összes egység. Az egyik szomszéd találta meg a meggyilkolt anyját, ő mondta el a rendőröknek azt is, hogy a meggyilkolt nőnek van egy fia. Persze a nyomozók azonnal arra gondoltak, hogy a fiú talán tud valamit, vagy látott valamit, ami a hasznukra válhat, tehát sürgősen meg kellett keresni. Hajnalra sikerült. Még mindig aludt, mikor beértek a kerületi kapitányságra.

 

Akkor riadt csak fel, amikor az őt az ölében cipelő rendőr belépett vele a hatalmas, nyüzsgő hivatali helységbe. Hirtelen nem tudta hol van, csak azt érezte, hogy erős kezek tartják és ő lebeg. Álmos szemekkel bámulta az idegesen veszekedő, reggeltől fáradt emberek tömegét. Aztán felismerte az egyenruhát és elkeseredett harcba kezdett a földre kerülésért.

 

A rendőr csak mosolygott magában és hatalmas kezeivel úgy ölelte magához a fiút, hogy mozdulni sem tudott. Valahogy jólesően gyengéd érzés volt a fiúnak ez a szorítás. Odaértek egy jó nagy, sötétített üvegű ajtóhoz, amit a hatalmas rendőr óvatosan megkocogtatott a cipője orrával. A feltáruló ajtóban egy meglett korú, jólelkűnek tűnő, testes fekete férfi jelent meg.

 

Megérkeztünk hadnagy Úr! – szólt a nagydarab köszönésképpen.

 

- Oké Hardy, tegye csak le a gyermeket a pamlagra és kifelé menet szóljon valamelyik lánynak, hogy legyen olyan jó és hozzon ennek a kiskrampusznak egy meleg pokrócot, egy bögre forró teát és néhány ehető szendvicset! Ja, én kérek egy nagy adag kávét, mert ma még csak hármat ittam. Na, ennyi. Siessen! – érkezett a válasz.

 

A nagydarab behúzta maga mögött az ajtót és a hadnagy szembefordult a gyerekkel. Nem szólt semmit, csak nézett. Nagyon furcsán nézett. Elgondolkozva simogatta borostás arcát, majd nagy, nehéz sóhajjal – amilyenre csak a nagy, nehéz emberek képesek – az asztalra ült a fiúval szemben.

 

- Van neved, töki? – hangzott a váratlan, ám mégis, a fiú számára váratlanul kellemes hangon feltett kérdés. De ő mégis csak hallgatott. Dacosan, összeszorított ajkakkal. Az idősödő hadnagy – mint egy afféle brooklyn-i Tantalusz - csendesen felsóhajtott.

 

- Figyelj kisöcsém! Leköteleznél, ha nem nehezítenéd meg az amúgy sem könnyű dolgomat, ugyanis – akár hiszed, akár nem – én tényleg segíteni akarok neked, stimmt? Nagyon szeretném elkapni azt az emberi szarkupacot, aki így elbánt szerencsétlen édesanyáddal. – hangja most furcsán fáradtan, már-már fásultan csengett, mint aki nagyon sokszor került már ilyen szituációba.

 

- O’Hara…, Teddy O’Hara… - köpte ki szinte a fiú a szavakat.

 

- Nocsak! Ezek szerint se süket, se néma nem vagy. Óriási könnyebbséggel, már-már boldogsággal tölt el ez a tény. Remélem, a szókincsed meghaladja ezt a két szót… No, lássuk csak! Biztosan szeretnél valamit mondani nekem. Ugye jól tippelem? – szólt a szinte könnyed, barátkozó hangú monológ.

 

- Már halott volt, mikor hazaértem. Többet nem tudok erről mondani. Isten bizony. – A hadnagyot meglepte a tárgyilagos, szinte érzelemtől mentes közlés. Fel volt készülve egy ilyenkor szokásos sírógörcsre, esetleg egy dührohamra, szóval csupa olyan dologra, amit rendkívül rühellt. Kicsit meg is könnyebbült a mondat hallatán, majd rögtön el is szégyellte magát ezért. Krákogott, hogy visszatérjen a normális hangszíne, majd ismét a fiúhoz fordult, belenézve annak szemébe:

 

- Nem vagy valami közlékeny hallod-e! Ennél azért egy kicsit többet vártam.

 

- Semmi mást nem tudok – szögezte le dacos arckifejezéssel Teddy és hátradőlt a pamlagon, kezeit maga előtt összefűzve, ezzel is jelezve, hogy nincs más mondanivalója a hadnagy számára. Amaz türelmesen vizslatta a fiú törékeny kis testét, amikor egyszer csak elszorult torokkal feltörtek benne gyermekkori emlékei. Az emlékezésből az a jókedvtől sugárzó szőkeség billentette ki, aki nyálcsorgatóan finom illatot árasztva maga körül, hatalmas pakkal a kezében tolatott be az irodába.

 

- Megérkezett a rendelés, parancsoljanak uraim! – csivitelte, miközben lepakolt a dohányzóasztalra.

 

- Még valamit, főnök? – nézett, szemében pajkos csillogással és várakozón a hadnagyra.

 

- Köszi Tricia, egyelőre ennyi. Figyeljen, hogy senki ne zavarjon! – mondta a hadnagy és elbocsátón intett a lány felé. Miután becsukódott az ajtó a lány mögött. Újfent némán meredtek egymásra a fiúval. A csendet végül a hadnagy törte meg:

 

- Hát akkor jó étvágyat, szolgáld ki magad fiam. – mondta, majd maga is levett a tálcáról egy bögre forró kávét, meg egy jó nagy csirkés szendvicset és enni kezdte, hatalmas falatokat harapva belőle. Mindig így evett. Megszokta kölyök korában, hogy az lakik jól, aki a leggyorsabb.

 

Teddy szájában összefutott a nyál és meredten bámulta a szendvicseket. Az öreg levágta a szitut és az orra alatt somolyogva bökött újra az étel felé. Csendesen ettek, amíg el nem fogyott minden.

 

Akkor előkerült egy olcsó szivar a hadnagy zsebéből. Rágyújtott, majd jóízűen pöfékelni kezdett, hatalmas füstkarikákat eregetve a plafon felé. Észrevette a fiú arcán az érdeklődést, ezért megszólította:

 

- Dohányzol?

- Nem!

- Kokó?

- Dehogy!

- Pia?

- Te jó isten! Nem!

- Nők? – erre Teddy szégyenlősen mosolyogva ingatta a fejét.

- Szeretted anyádat? – hangzott a váratlan kérdés. Teddy összerezzent és hirtelen visszazökkent a valóságba.

- Kurva volt. De mégiscsak az anyám.

- Apád?

- Meghalt.

- Vietnamban?

- Nem, Írországban. Miután meghalt, utána jöttünk az anyukámmal az USA-ba.

 

- Aha… - dünnyögte a hadnagy maga elé és kezdte a dolog egyre inkább érdekelni. Volt valami ebben a szőkés-vörös kiskamaszban, ami megmagyarázhatatlanul megragadta. „Talán a tekintete” – gondolta. Határozottan egyenes tekintete volt a fiúnak. „Tetves élet, mennyire rohadtul igazságtalan tud lenni. Mit vétett ez a kisborjú, hogy ilyen fiatalon össze törjön az élete” – szőtte tovább gondolatait a hadnagy. „Aztán jön az unalomig elcsépelt sablon… árvaház, balhék, narkó, bunyó, börtön.

 

Hirtelen nem is tudnám összeszámolni, hány ilyen fiatal életet láttam már tönkre menni, bassza meg.” – filozofálgatott tovább magában, miközben lassan a pamlagra ereszkedett a fiú mellé. Az nem húzódott el, pedig egészen közel ültek egymás mellett azon a szűk kis pamlagon. Szinte egymáshoz ért a válluk. Akaratlanul is elindult a keze, ami aztán a fiú fején állapodott meg. Beletúrt a fiú kócos-borzas üstökébe és erősen kellett fegyelmeznie magát, nehogy elárulják könnybe lábadt szemei.

 

A hadnagy tulajdonképpen elégedett embernek érezte magát, csak egy fájó pont volt az életében… Nem születhetett gyermeke. Felesége egy karambol során szerzett altesti sérülés után meddővé vált. Eltávolították a méhét, olyan súlyosan roncsolódott. Ezt ő soha sem tudta megbocsátani magának, hiszen ő vezette a kocsit, felesége mellette szendergett, aztán a semmiből ott termett az a másik kocsi…

 

A mai napig nem tudja magának megmagyarázni a történteket. Az a néhány pillanat örökre kimaradt az életéből. Azóta csak egymásnak élnek. Ő a munkájával foglalkozik, felesége pedig árva gyerekeket tanít egy közeli helybéli iskolában. Mindketten afroamerikaiak voltak, ám ezt sosem éreztette velük környezetük, hiszen az átlagnál jóval visszafogottabban, kiegyensúlyozottabban éltek. Csak a gyerek… De lassan ebbe is belenyugodtak.

 

Észre sem vette, mikor aludt el a fiú a vállának dőlve. Óvatosan felállt, végig fektette a fiút a pamlagon és betakargatta a Tricia által hozott pokróccal. Lábujjhegyen lopakodott ki az irodából és a szája elé emelt ujjával jelezte a többiek felé, hogy egy kicsit vegyenek vissza a zajongásból. Oda sétált az egyik asztalhoz, ahol két nyomozó ült feltűrt ingujjban, cigarettával a szájukban, rég kihűlt kávét szürcsölgetve. Melléjük telepedett.

 

- Fiúk! A gyerek nem tud semmit. Már halott volt az anyja, amikor rátalált. – Pillantása a faliórára tévedt és egy kósza ötlet villant az agyába. Feltápászkodott az imént elfoglalt székből, közben bökte oda a két emberének:

 

- Én most elmegyek a feleségemhez. Ha a fiú felébredne közben, ne faggassátok! Sietek vissza! – mondta, majd határozott léptekkel, szinte táncolva indult a kijárat felé, kollégái furcsa pillantásaitól kísérve. Még a dugó sem zavarta, ami az utcán fogadta. Emberek tízezrei haladtak valamerre, elképesztő kavalkádban. Egyfolytában az iménti ötlete járt agyában. Izgatott volt. Izgalmában hangosan beszélt magában:

 

- Talán nem is hülyeség! Elvégre jobb későn, mint soha… - bíztatta magát. Amy is örülne neki biztosan, hiszen tudom, hogy ez élete legnagyobb fájdalma. Ez a gyerek talán felvidítaná kicsit. Persze az a kérdés, a kissrác hogyan viszonyulna a dologhoz. No, végül is, majd csak lesz valahogy… Előbb megbeszéljük mi, aztán jöhet a kisfiú. Meg kell próbálni. Végül is semmit sem veszíthetünk.

 

Még a tanítás kezdete előtt odaért a sulihoz. Felesége kávézott a kollégáival, mikor megpillantotta a mosolyogva belépő férfit. Elnézést kért és karonfogva férjét, kisétáltak a dohányzóból.

 

- Mi van veled Jack? Úgy nézel ki, mint aki nyert a lóversenyen. – Szólt mosolyogva a férfihez. Az toporgott néhány másodpercig, majd lassan belekezdett a mondanivalójába.

 

- Amy, drágám… Bekerült hozzánk egy tizenkétéves forma kis ír fiú… Az anyját az éjszaka gyilkolták meg. Nagyon helyes kissrác, teljesen megigézett a szeme. Annyira nyílt, egyenes tekintete van, hogy azonnal úgy éreztem, mintha már nagyon rég kötődnék hozzá. Vöröses haja van és a kosz alatt tejfehér bőre. Kis csontkollekció, de erősnek tűnik. Nagyon kedves kis kölyök… Arra gondoltam, hogy… Örökbe kellene fogadnunk! – Rukkolt ki végre ötletével a hadnagy, miközben szégyenlősen nézett a felesége lassan könnybe lábadó szemeibe.

 

Az asszony egy pillanatra megszédült, mikor felfogta férje mondatait, majd boldogan mosolyogva ugrott a férje nyakába és az örömtől zokogva csókolgatta össze-vissza, ahol csak érte. Az ajtón kibámuló kollégái értetlenül bámultak egymásra.

 

Tíz óra körül járt az idő, amikor a hadnagy visszaérkezett a kapitányságra. Magában mosolyogva ment végig az épületen és a többiek csodálkozó tekintetének kereszttüzében nyitott be irodájába.

 

Teddy az íróasztalon lógázta a lábait és egy hatalmas szendviccsel birkózott. Mellette Tricia ült és teli szájjal nevetett valamin, amit a fiú mondhatott neki. Ijedten ugrottak le az asztalról, mikor az öreg belépett. Az úgy tett, mintha észre sem vette volna, mi történik odabent, csak vigyorgott a bentiekre. Tricia a munkájára hivatkozva, gyorsan távozott az irodából. Eltelt néhány másodperc csend a hadnagy és a fiú között, majd az öreg belevágott, mindenféle kertelés nélkül, egyenesen a közepébe:

 

- Ide figyelj, fiam! Nagyon szeretném, hogy ha már így alakultak a dolgaid, ahogy… Szóval… Én, meg a feleségem úgy gondoltuk, hogy nagyon szívesen örökbe fogadnánk téged… Persze csak akkor, ha te is így gondolod… Nos, részünkről ez a helyzet fiam… Mi a véleményed a dologról, Teddy? – Az teljesen elámult. A hirtelen rátört öntudatlanságában eltátotta a száját és hitetlenkedve rázta a fejét. Nem nagyon értette a dolgot. Aztán végigfutott rajta az élete és elkomorodott:

 

- Miért tennék meg ezt értem? – Érdeklődött gyanakodva. És akkor az öreg elmesélte neki. Elejétől a végéig.

 

- Nos, ezért gondoltam így. – Fejezte be és várakozóan vizslatta a szótlan gyereket. Harapni lehetett a csendet.

 

- Nehézsúlyú vagyok… - Szólalt meg a fiú lassan formálva a szavakat, majd hirtelen csibészesen elmosolyodott és kinyújtotta a kezét tenyérrel fölfelé a hadnagy irányába. Örömmel csattantak össze a tenyerek és fonódtak össze a kis fehér és nagy fekete ujjak egyetlen, hatalmas ököllé.

 

ADOMÁNYOZOK