Megint éjszaka van. Véget ért egy félálom, kezdődhet a miénk… Megint egy film. Megint egy új látomás. Látomás, amely arról mesél, amik voltunk, vagy amik lehettünk volna. Lassan álom-szuszogni kezdenek a társaim. Talán nyugodt is lehetne ez az élőkép. Ha nem hallanám őket…

Nem tudom megfejteni ezeket az álom-szuszogásokat. Némelyik bűn-hörgés, némelyik sóhajtás, némelyik vágyakozás, némelyik lemondás. A remény levegővételét nem hallom meg egyikben sem. Mindegyik menekül a saját gazdája világába. Nálam lassan teret nyer a múlt. 

„Ne nézz vissza” – tanítják a bölcsek odakint.
„Nincs jövő, röhögj a sátán pofájába” – mondjuk mi idebent.

És nem csak a szépre emlékezem. Az emlékezés görgetege lassan lavinává terebélyesedik bennem a saját filmem láttán. Könyörtelenül maga alá temet mindent. Felsejlik az a sokezer valós és elképzelt szituáció, amelyeknek szereplője volta eddig.

A szabadságnak nincs szele. Még fuvallata sincs. Naturális képek kavarognak bennem, mint egy megvadult orkán. A félelem ellen bekapcsolva hagyott tévé ontja a fényt.

Az elmémbe beszűrődő fény sejtelmessé teszi az agyamban pörgő szürreális disszonanciát. Ilyenkor vagyok igazán egyedül, mégsem használtam ki sosem. Vajon miért mondják az őszinte emberre, hogy pszichopata képzelgő…? Miért rettegünk attól, hogy véletlenül szembe találkozunk a gondolatainkkal, a vágyainkkal? Miért féljük a szembesülést a múltunkkal? Hiszen a múltnak van arca. Kézzelfogható, felidézhető. A jövő arctalan, mint a félelem.  A kettő közé vonhatunk párhuzamot? Bekötjük a szemünket, nem engedjük kiszökni agyunkból az akaratunkat, a vágyainkat. Miért nem engedem, hogy azzá váljak, aki lehetnék, aki szeretnék lenni? Miért vagyok gyenge? Miért nem tudok egyszerre több ember lenni?

Álmodozok. Ez a legtisztább dolog a világon. Nem bántasz, nem ártasz vele.  Megrohannak az emlékek. Zaj. A tévéből kiszüremlő halk jazzt és a papíron sercegve futó tollam hegyének zaját észleli a tudatom. Miért van csend körülöttem? Nem akarom, hogy így legyen! Tehetek ellene valamit? Szeretnék magamból kilépni és kívülről bámulni magamat! Nem csak egyes cselekedeteimet, hanem egyben az egész embert! Ember vagyok. Mivé lettem? Mivé lehettem volna? Az ember lát, néz, érzékel, értékel. Mindig és mindent. Sikert, kudarcot, szerelmet, csalódást, tetteket, tehetetlenséget. 

Hányszor megfogadtam már, hogy engedem magam - magam fölé kerekedni. És hányszor tagadtam meg ugyanezt magamtól… Egy írásjel van hozzá. Kérdőjel. Csak a tudatos, leírva kibaszottul peckes kérdőjelek. De az ember időnként összeroskad a kérdések alatt. Talán ezért válnak a végére roskatag-görbévé a kérdőjelek is? Az ember már csak olyan, hogy életet teremt, de önmagától elcsalja az élet lehetőségét. Vagy bezárkózik önmagába és lemerül. Búvárnak érzi magát, aki ismeretlen világok felfedezésére indul nap, mint nap. De nincs hozzá oxigénpalack. A levegő véges. Előbb-utóbb a felszínre kell emelkedni friss levegőért. De mi lesz, ha egyszer csak arra eszmélek, hogy mire felszínre evickélek, nincs többé levegő? Csak mérgesgázok. Tehát a létünk lutri.

Az életünket valószínűleg nem magunk szabályozzuk. Egyszer elfogy a nekünk kimért időmennyiség, amin belül magunk alakíthatjuk a szituációkat és akkor jön a mindent és mindenkit felzabáló és mélybe rántó örvény. A nagy rendező. Vajon mindenkinek kiszívja a lelkét is? Tuti, hogy nem lehet csapdába csalni? Az ember egész életében ezen a csapdán dolgozik, hogy működjön, ha majd eljön az ideje, de közben ez a fránya idő észrevétlenül gúzsba köt és szétmarcangol. És akkor a vége főcímet majd más olvassa helyettünk. Szívás…

ADOMÁNYOZOK